Éjjel két óra. Még csak? Már? Kissé korán, vagy kissé későn van ? Sosem tudom eldönteni. A múltkor a hőség, most meg ez a vihar. Egyáltalán, jó neked valamikor valami? Várj! Várj egy kicsit! Odanézz! Nocsak, micsoda újdonság! Ej, a netet nézd, barátom, ne engem, a netet! Veronka mellett is ott a zöld pont! Most villant fel! Nem alszik. Ő sem? Istenem, a Veronka! Hú, de jó csaj volt negyven éve! A gimi szépe. Úgy váltatok el, hogy hamarosan találkoztok az egyetemen. Aztán nem jött. Azóta se. Most is milyen decens! Sugárzik a képernyő. Csakhogy ez nem háttér, vigyázz! Igaz, sose láttad. Nem, de amikor bejelöltem, azonnal felvett az ismerősei közé. Milyen jól néz ki, milyen csábos! Na, hagyd öcsém, régen is kismiska voltál hozzá, most meg két napig sem bírnád eltartani. De, tudod mit? Csetelj neki! Hohó, visszaírt! Még egy nagy szmájlit is küldött! Mintha most váltunk volna el. Kérdezd meg, hol van. Húzódj odébb, nem látom. Otthon van. Zseni vagy, dartvéder. Éjjel kettőkor hol lenne? A hálószobában, az ágyában fekszik, a sajátjában, a férje meg ott horkol mellette. Ő viszont mobilozik. Veled! Érted? Az ágyában nyomkodja a gombokat és neked ír! Micsoda frivol helyzet! Mégiscsak a te képedet látja, miközben a párnájára hanyatlik. Egyáltalán, mit keresel te ott! Na, csak gondolj bele. Varázslat. Éjszakai közös nyomás…Vágyakozz csak. Ilyet is csak a fészen lehet.

A szakmában kötelező, legalább is melegen ajánlott. Minden szó, minden betű, minden vessző, sőt, annak hiánya is számít. Érdekes lehet másoknak is. Érdekes és tanulságos, ezért szívesen megosztom.

Alaptétel: egy ügyvédnek csak azt szabad megkérdeznie, amire tudja a választ.

Kisváros, bírósági tárgyalás. Az ügyész kérdezi a per tanúját, egy idős nagymamát:

• Nagy mámi, ismer engem?
• Téged? Gyerekkorod óta. Ki is ábrándultam belőled. Csalod a feleségedet. Hazudsz. Az embereket befolyásolod, rágalmazod őket a hátuk mögött. Nagynak hiszed magad, pedig annyi eszed sincs, mint egy ötszázas égőnek.

Az ügyész megszédült hirtelen, s hogy kiutat nyerjen, rámutat a védőügyvédre.

• Nagy mámi, őt ismeri?
• Őtet? Gyerekkora óta. Italos természetű. Gyenge jellem. Nincs normális kapcsolata. Az egyik legrosszabb ügyvéd az országban. Asszonyát három nővel csalja, az egyik a maga felesége, ügyész úr.

A védőügyvéd sokkot kapott. A bíró erre magához kérte az ügyészt és az ügyvédet, halkan így szólt:  

• Ha bármelyikük megkérdezi Nagy mámit, ismer-e engem, az a börtönben fog megrohadni.

Kedves gyerekek! Ma este egy egészen új történetet mesélek el nektek, amely sok tanulságot hordoz magában. Nagyon figyeljetek, főleg a kisleányok. Előfordulhat, hogy nagyobb leánykorotokban békáknak néznek majd gólya bácsik, és be akarják adni: ha elégszer csókolgatnak titeket, a végén még királylány lesz belőletek. Na, figyeljetek.

Hol volt, hol? Nem volt? De. Volt egy mesebéli ország, amelynek határa az operációs rendszeren még jóval innen kezdődött, az üvegzsebbe meg már mélyen belenyúlt. Nettó. Bruttó szögesdrótkerítés. Így lett újra sláger a láger. Magunkba zárkóztunk. No, ott élt egy nép, az istenadta, amely oly szép és tehetséges volt, hogy az egy főre eső szépséges szép leányok száma - nevezzük őket missnek -  már a bikini vonalat is meghaladta. Volt ott miss mono,-bi-és trikini, miss összes tó-és folyó, hegy és völgy, Anna és Panna, kiscsoportos és nagymama, ilyen újság és olyan régiség, gólya, béka. A Miss Béka kissé furcsa, de ahol elég tehetséges és csókos szponzor akad, ott még a békáról is lehúzzák, nem hogy a missekről.

Egyszer egy kiskirályfi - belőlük is volt bőven - elhatározta, hogy a gólyasorból kinőtt szép lányokat megversenyezteti. Lavlitender. Nemes gesztus. Önzetlen, mint fogjuk látni. Önzetlen és legalább olyan kockázatos, mintha egy szülészorvos karácsonyra írná ki Szűz Máriát. Nevet is adott nyomban. Miss Universitas. Melegében szétkürtölte a hírt az egyetemeken, főiskolákon, interneten. Kiskirályfink udvari dalnok lévén szellemével és egyéb módon kereste kenyerét. Mert bizony, gyerekek, ez egy ilyen ország volt, itt még a kiskirályoknak is kellett kenyeret keresni. Találtak.

Nosza, megindult az áradat. Jöttek a nevezések meg a nevezési díjak. Dőltek a lányok és a forintok. Már csak hely, idő, szponzor kellett és ítészek, hogy kiderüljön: ki a legszebb az universitasban.

Irány a vidék nagyvárosa. Lovarda. Lóverseny. Lavliverseny. Ti még nem tudjátok, de mindenki számára teljesen világos, hogy a szépiparhoz a helyi sztárfocista, a sztárügyvéd, a helyi média- és hivatalnok sztár ért a legjobban, továbbá minden olyan helyi sztárpotentát, aki elég pénzt áldozott e tudás verejtékes megszerzéséért. Szponzor pedig akadt bőven. Azt még egy gólya miss is tudja, hogy az ingyen reklámnál csak drágább van. Tisztelet a kivételnek. Tudjátok, a régi mese, hogy adok is meg nem is, ma már egyre inkább így hangzik: ígérek, de nem adok.

Kiskirály fink a sok szépségből nekilátott válogatni. Kiskakas a kendermagban. Felkészítő edzőtábort főszervezett főpénzért. Testközelbe került csodás testekkel. Ide még egy kis smink, oda egy kis tipi, emide meg tapi. Közelálló számlanélkülivel járni, táncolni, kinézni taníttatta a misseket, akik a végén már egészen jólkinéztek. A tánckoreográfia oly látványos lett, mint a harmadikosok tornatermi fittnessz gyakorlata az iskolai farsangon. És egy, és kettő…

Felvirradt a nagy nap. Nagyváros, nagydöntő, nagypénz és nagytavasz. Fény, pompa, csillogás, lovarda és rivalda, kifutó és befutó, öltözés és vetkőzés, ruházás és anyázás, smink, haj és cihő.

A nézőtér szép lassan megtelt a zsűrivel és a rokonokkal.

Foly.köv.

Mintha ma történt volna. Látom őt, ahogyan először igyekezett a „színpadra”. Különös érzésem volt. Zavart köhécselések, széktologatások, sutyorgások. Aha, szóval nem csak nekem. Majdnem kínos volt az a perc, amíg ez a mozgássérült, szakállas fiú átküzdötte magát a közönségen. Kopott gitár, torzonborz alak. S megint csak az a különös érzés. Mit akar ez itt? Villon? Szájharmonika? Ez most mi? És egyáltalán, mire lesz jó nekünk ez a néhány füstös óra?

Rekedt hangon, halkan arról beszélt, hogy kissé meg van fázva, a gitárt se tudja behangolni valamiért, tán jobb lenne, ha majd máskor. A klubvezető mentette meg a helyzetet, csináljatok a Lacinak egy forralt bort, majd elszopogatod. Na, ez jó.

Aztán, mikor belekezdett, valami elindult. Máskor mindig borzasztóan irritált, ha hamis a hangszer. Húzd már meg, köcsi, azt a húrt, megvárjuk. Most is hamis volt kissé, a pince nyirkos levegője nem tett jót neki. Hamis az „É”, vettem észre, s rögtön azt vettem észre, hogy már nem vettem észre. Ami akkor ott elkezdődött, sok mindennek lett a kezdte, megtörténté vált és meghatározóvá. Laci az óra végén azt kérte, hagy fejezze be. Nehezére esik már az állás is, mert olyan furcsa, mintha azt érezné, hogy minden energiát elszívtunk belőle.  

Attól kezdve hazajárt a klubba. Minden érkezését egyre többen vártuk, minden előadására zsúfolt lett a terem. Kis csodák történtek. Kezdett ismerőssé válni Vastag Margot, megtudtuk, hogy a rum és az átkozott likőr az oka mindennek, és hogy az akasztottaknak is van balladája. Később már együtt énekeltünk Jennyvel, a kalózok szeretőjével a nyolc ágyúrról és a tizenhét vitorláról.

Egyszer, alig ült el az utolsó akkord, alig csendesedett a taps, Ede beszólt: hé, öreg, ez nem a Faludy féle verzió? Laci valósággal kinyílt: az egész az, csak nem mondhattam, tudjátok, az index miatt. Nálunk lehet, replikázott Ede, és mi baromira boldogok voltunk. Olyat hallottunk, amit bizony nem volna szabad. Ezt jelentette, ez a pár mondat. Büszkék voltunk magunkra, hogy mi itt tudjuk, amit csak a cinkosok tudhatnak, büszkék voltunk Edére. Na meg a Tihanyira. És ez a „léhűtő banda” Faludy verziók után kezdett el kutatni.

Hát, ez is benne volt abban a néhány percben, órában…

Amúgy Villonosan.

Herceg! Ma is megvan az a kis orsó, amit küldtél nekem. Egy parányi műanyag „kerék”, rajta tíz méter barna magnószalag. Recseg a hangod, ahogy a „Kalózok szeretőjét kottázod le”. Ilyen akkordot fogjál, itt ez a ritmus. Tanítottál. Egymást tanítottuk. Nézem, itt van a kezemben A többi a fejemben. Meg a tiétekben.

Holland tulipán, német sör, orosz usanka, francia sajt, spanyol bikaviadal, magyar termálvíz.

Magyarország az ezer termálkút országa. Fűben, fában, termálvízben a megváltás. Termálmessiás. Tudják-e, melyik az egyik legperspektivikusabb magyar szó? Segítek. Úgy van! A termálfürdő. Közvetlenül a stadion után. A múlt éveken ebből adták át a legtöbbet. Közvetlen a stadion után. És a non plus ultra: a termálstadion. Egy projekt már fut, uniós pénz úton. Minden képzeletet fölülmúló harmónia. Idill. Keményen dolgozó kisemberek hada üldögél a lelátón. Átszellemülten követik az eseményeket. Annál is inkább, mert szektoronként húsz kamera pásztázza az arcokat. A képek folyamatosan váltják egymást a hatalmas kivetítőn. Minden meccsen keresik a „legboldogabb ábrázat”-ot, akinek a munkahelye kap egy pozitív jelentést. Meg éves belépőt és három zacskó pirított napraforgót (szotyit). Megnézheti kívülről a királyi páholyt, családjával együtt. A királyi televízió pedig egy héten át, minden reklámot követően tíz másodpercig sugározza boldogságtól sugárzó arcát. Közvetlenül a király fenséges ábrázatja után. Most szól a szerkesztő, hogy nálunk nincs királyi tévé, meg még király se. Koronás van. Na, jó apróságra nem adunk, úgyis mindenki átviszi az értelmet.

Hát, persze, hogy a zembereket majd szétfeszíti a „bódogság”. Mindeközben elgyötört lábukat a lelátón kis patakocskában csörgedező termálvízben gyógy áztatják. Szórakozik a nép, az istenadta, és gyógyul. Mind a százhatvanan. Közben megtanul mesterien nagyokat köpni, hogy a szotyola héja a sűrűn kihelyezett csészékbe landoljon. VIP szektorban üvegszálas termálkádak.

A települések valamiért úgy vélik, hogy egyetlen kitörési pontjuk a termálturizmus. Ettől lesz vendég, munkahely, út és Kánaán. Ezért aztán úgy szaporodnak a fürdők, mint kutyában a balha. Egymásba érő átadások, erőn felüli vállalások, fél megoldások, mindent alulmúló nívó. Túlvállalás, pénzhiány, csőd; na de, hát, a kutyát is csípi az a balha! Megnyugtatásul mondom, azért akad olyan műintézmény is, amelyik még OEP kezelésre is jogosult. Jártak már ilyenen? Még nem? Nagyon szerencsések. Mondhatom, maradandó élmény. Tartsanak velünk.

Máris itt állunk a termálfürdő gyógy részlegében. Itt minden új, friss, festékszagú és gyönyörű. Körülöttünk a személyzet nyüzsög, helyi gyorstalpalón szakképzett masszőrök, csontkovácsok, végtagzúzók, ráolvasók hada, és szúnyogok. Kisebb kisebb sztárok és egyéb celebek. (Magyarul: keleb, és hol lakik a magyar keleb? Úgy van, Kelebián.) Van itt, kérem, minden. Nyugalmazott, 40 éves katonatiszt, hófehér köpenyben, hollófekete hajjal. Bolti pénztáros, kék kismama vászoncipőben. Varrónő, bal vállán tűpárnával, és volt pedagógus üres zsebbel. És szúnyogok. Ők azok, akik kezelésbe veszik a testeket, oly magabiztos anatómiai tudással, amelyet csak egy néhány hónapos tanfolyam tud nyújtani. Mi a fityfenét csinálnak az orvosegyetemeken 6 évig? Na, persze, hogy hajazzák az összes orvost.

Megmondaná végre valaki, Noé apánk miért nem csapta le azt a két durva szúnyogot?”

Folytatjuk