Mintha ma történt volna. Látom őt, ahogyan először igyekezett a „színpadra”. Különös érzésem volt. Zavart köhécselések, széktologatások, sutyorgások. Aha, szóval nem csak nekem. Majdnem kínos volt az a perc, amíg ez a mozgássérült, szakállas fiú átküzdötte magát a közönségen. Kopott gitár, torzonborz alak. S megint csak az a különös érzés. Mit akar ez itt? Villon? Szájharmonika? Ez most mi? És egyáltalán, mire lesz jó nekünk ez a néhány füstös óra?

Rekedt hangon, halkan arról beszélt, hogy kissé meg van fázva, a gitárt se tudja behangolni valamiért, tán jobb lenne, ha majd máskor. A klubvezető mentette meg a helyzetet, csináljatok a Lacinak egy forralt bort, majd elszopogatod. Na, ez jó.

Aztán, mikor belekezdett, valami elindult. Máskor mindig borzasztóan irritált, ha hamis a hangszer. Húzd már meg, köcsi, azt a húrt, megvárjuk. Most is hamis volt kissé, a pince nyirkos levegője nem tett jót neki. Hamis az „É”, vettem észre, s rögtön azt vettem észre, hogy már nem vettem észre. Ami akkor ott elkezdődött, sok mindennek lett a kezdte, megtörténté vált és meghatározóvá. Laci az óra végén azt kérte, hagy fejezze be. Nehezére esik már az állás is, mert olyan furcsa, mintha azt érezné, hogy minden energiát elszívtunk belőle.  

Attól kezdve hazajárt a klubba. Minden érkezését egyre többen vártuk, minden előadására zsúfolt lett a terem. Kis csodák történtek. Kezdett ismerőssé válni Vastag Margot, megtudtuk, hogy a rum és az átkozott likőr az oka mindennek, és hogy az akasztottaknak is van balladája. Később már együtt énekeltünk Jennyvel, a kalózok szeretőjével a nyolc ágyúrról és a tizenhét vitorláról.

Egyszer, alig ült el az utolsó akkord, alig csendesedett a taps, Ede beszólt: hé, öreg, ez nem a Faludy féle verzió? Laci valósággal kinyílt: az egész az, csak nem mondhattam, tudjátok, az index miatt. Nálunk lehet, replikázott Ede, és mi baromira boldogok voltunk. Olyat hallottunk, amit bizony nem volna szabad. Ezt jelentette, ez a pár mondat. Büszkék voltunk magunkra, hogy mi itt tudjuk, amit csak a cinkosok tudhatnak, büszkék voltunk Edére. Na meg a Tihanyira. És ez a „léhűtő banda” Faludy verziók után kezdett el kutatni.

Hát, ez is benne volt abban a néhány percben, órában…

Amúgy Villonosan.

Herceg! Ma is megvan az a kis orsó, amit küldtél nekem. Egy parányi műanyag „kerék”, rajta tíz méter barna magnószalag. Recseg a hangod, ahogy a „Kalózok szeretőjét kottázod le”. Ilyen akkordot fogjál, itt ez a ritmus. Tanítottál. Egymást tanítottuk. Nézem, itt van a kezemben A többi a fejemben. Meg a tiétekben.