"Pályázók, figyelem!

Írjatok egy rövid, maximum 20-25 soros történetet, egy emléket gyerekkorotokból, amiben szerepelnek az alvás, a facebook, a dzsípíesz, a nap, a szeparé és a tévedés szavak." (Pályázati felhívás regionális online irodalmi, újságírói ösztöndíjra, 2010.)

Beadtam nekik. Hogy mi lett a sorsa, máig nem tudom, egy pissz nem sok, de nekik az, ezek szerint...

"A titokzatos hely

Az alvásról, a szeparéról meg a tévedésről nekem a nagyapánk jut eszembe. Gyerekkoromban volt egy félelmetes hely, ahová nekünk tilos volt bemennünk, kapálással való fenyegetettség hatása alatt. Se gyereknek, se jánynak. Érdekes, a kapáláshoz nem tudott az ember elég gyerek lenni. Ott, ahol az udvar végződött, a kert meg kezdődött, szóval egy határövezetben, ott volt egy bódé. Olyan igazi robinzonos, széldeszkából, meg minden, kukoricaszár volt a teteje, akkor még volt szára a kukoricának. Lakatjának kulcsa nagyapám nyakában lógott, madzagon, ez volt az ő amulettje. Ebben az egyben hitt, de ebben nagyon.

Na, ez volt az, amit mindenki csak úgy hívott, hogy a szeparé. Valami titokzatos dolgok lehettek ott. A szomszéd gyerek nagymenő volt, ő már egyszer iskolába is járt, úgyhogy nagyapánk után mindjárt ő következett a rangsorunkban.  Ő mesélte, hogy ő már volt az övékben, de azóta is gunaras a háta. Ott olyan borzasztó szörnyek vannak, amik az ő nagyapjának mindig elveszik az eszit. Ettől aztán néha úgy ugat, mint egy vagon kutya. Mármint a nagyapja, de mi inkább Náncsi nénit hallottuk ugatni, ahogy pörölt az öreggel, hogy maga haszontalan, semmire kelő, száraz tökű szeszkazán, miközben meg az öreg csak lazán vigyorgott. 

Úgyhogy minden okunk megvolt rá, nem is tudtunk csak borzalommal nézni a szeparéra, és csak messziről. A közelébe se merészkedtünk. A mi nagyapánkat is képesek voltak átalakítani, de ez neki biztosan jó lehetett, mert minden nap gyakran megfordult ott. Nem tévedésből, hanem direkt, úgyis mondhattuk volna, ha ezt akkor ismertük volna, hogy előre megfontolt szándékkal. Amikor már direkt nem tudott, akkor meg oda vitte őt az ő dzsípíesze. Más útvonal tán' nem is volt benne, csak ez, meg a budi. Ezek is állandóan frissültek, folyamatos újratervezés mellett.

Hogy mi mekkora tévedésben voltunk! De milyen jó is volt! Így, utólag visszaemlékezve - mintha visszaemlékezni lehetne előleg -, már hajnalban indult az első járata. Ezt az információt akkor nem a facebook szolgáltatta, hanem az ajtó nyikorgása. Mindig mondta, azért kell neki olyan korán bemennie oda, hogy felkapcsolja a napot. Hú, de tetszett ez nekünk! Ha nem menne, sötét maradna, mondta. Meg az is elég furcsán venné ki magát, ha délben kelne fel a nap, ahogyan ti szoktatok, mondta. És mi erre nagyon büszkék voltunk, hogy a mi nagyapánk ilyen csuda dolgokra képes. Aztán a sokadik járat után eljött az ő alvásának is az ideje, mert egyszer elment messzire, vissza meg azóta se jött. És akkor már nem kellett őt senkinek altatni. De a napot, azt sose felejtette el le- meg felkapcsolni. Hát ilyen ember volt a mi Nagyapánk."