Nagyon szerette őt. Ezt az egyenes tartású, nyílt tekintetű, kék szemű embert, az öreget, egyenes tartásával, mindig nett és tiszta, galambősz hajával. Igen ritkán - általában kora reggel - előfordult, hogy józan állapotban találta otthon. Ilyenkor tátott szájjal hallgatta a meséit, amelyet ez a nagy műveltségű, nyugalmazott, középiskolai filozófia-francia szakos tanár fabrikálni volt képes. Színesen, humorosan, jókedvűen. Most például Homéroszról, úgy hogy az pont megfelelt egy kamasz értelmi, érdeklődési szintjének. Az igazán nagyok már kiérdemelték, hogy jót nevessünk rajtuk, mondta mindig huncut mosollyal.

Nagy tudással és szeretettel dolgozott egy neves középiskolában, igen kevés bérért. A filozófia nem tűnt kifizetődő befektetésnek. Ám a diákjai rajongtak érte. Ő meg értük. Ezért az egyért volt képes megállni, hogy addig egy kortyot nem ivott. A délutáni faktokon soha nem fértek el a teremben. Állt az öreg a terem közepén, körülötte a diákok székeken, padokon, földön ülve, fekve. Mint legutóbb is, amikor a francia szőlővidékekről és a francia borokról tartott előadást. Pontosabban meséket. Szenvedélyesen, tiszta, csengő hangon, a meséket a francia történelembe ágyazva. Vidékről vidékre, borról borra, királyról királyra. Aztán a szülők kérésére megvonták tőle a lehetőséget. Még majd alkoholistákat nevel a gyerekeinkből, háborgott a dúsgazdag vállalkozó. Civilben kocsmáros. A gimnáziumi alapítvány kuratóriumának elnöke. Úgy is van, lépett fel támogatóan Retteg apuka, aki minden megszólalásának komolyságát évi tíz autóbusszal bírta megalapozni. Nincs is annál nevetségesebb, amikor a butaság a gőggel párosul, mondta olykor az öreg.

Neki aztán sokat mesélt még a francia szőlőművelésről, a szőlőmunkások életéről, és különösen egy lányról. Apjától hallotta először, hogy a vörösbor kismértékben orvosság, nagymértékben gyógyszer. Ekkor már igencsak rezisztens volt a túladagolással szemben. Mígnem egyik reggel Vöcsök, a kocsmáros felfigyelt, hogy az ablak melletti asztalon, az egyetlen, amelyen egy kockás abrosz volt, már vagy tíz perce érintetlen az az enyhén hűvös rozé, amit sok éves megszokásból, a tanár úrnak készített ki. A tanár úr késett, ami az ő idejében még soha nem fordult elő…”

Részlet