Tulajdonképpen kedvelem. Egy ember, aki folyton  látleletet ad, egy ember, aki látja a lelet, a zenei konjuktúrális, az idők, irányzatok, igények mestere, mikor mi kell, jövök, megyek, feszt a sűrejében, feszt független, önálló arc.

A fapados vendéglátóbiznisz a lakodalmas mjuzikmutyi megteremtője, a sátras lakodalombiznisz hű társa. Az elképesztően népszerű romkocsmák erős kulturális tömbbé álltak össze Budapest szívében, mondja, de a vecsési Zöldtakonyban este nyolc után jó ha percekig tudják tartani magukat a bugyis, kombinés, didis, lagzis irányzattal. Egyesek még ma is, hasig kötésben, létől csöpögve a vonót keresik, amibe belehúzhatnák. Előítélet mentesen. Hogy azok nincsenek? Jó, ha az ember tudja magáról, mert az előítélet meg olyan, mint a szájszag, mindenki érzi, csak az nem, akié.

A „fikakultúra” az évek során szépen ballagott a maga útján. Ültek a népek a tévé előtt, nézték a parlamenti közvetítéseket, oszt mit láttak, azt, hogy mindenre akadt debattőr, aki azonnal annulált egy otromba poénnal, jobbra-balra dőlt a patkóban. A kertévékben celebek műsort vezettek, ők jópofizással, gátlástalan nyerítéssel röhögték szét a partnert. És felnőtt a fikázós, népszerű, partvonali véleménykultúra, a szabad közbeszéd, ömlik a mérhetetlenül ostoba, maró szenny, közlés nélküli komment kultúra,szellemi Öszöd, baszod, és már nem is fizet olyan jól.